Bevezetőben néhány szót engedjenek meg nekem a gyülekezet eredetéről. Mindannyian tudjuk, hogy hivatalosan a reformáció 1517. október 31-én vette kezdetét, s idén az 500. évforduló alkalmával elmondtuk azt is, hogy nem ezen a napon született a protestáns egyház, hanem pünkösdkor. Mi nem tagadjuk meg a katolikus egyházzal közös múltunkat és történelmünket. A protestáns tanítás már a 16 században eljutott térségünkbe. A 16. század végén és a 17. század elején a Felső – Dunamelléken bekövetkezett a protestáns felekezetek szétválása, hitvallási alapon. Kialakult az evangélikus, valamint a református egyházszervezet és igazgatás.
Érsekújvárban is létrejött a református gyülekezet, amely olyan erős volt, hogy 1605-ben, a Bocskai-felkelés idején, amikor a fejedelem hadai bevették az erődöt, templomot jelöltek ki a reformátusok számára. Egyházközségünk iskolát is fenntartott ez volt a térség első főiskolája, ahol teológiát is tanítottak a retorika és a logika mellett. Szolgált itt Dobronoki Miklós, aki a Dunamelléki egyházkerület első püspöke volt, és utódja Szenci Csene Péter, aki a második, és szintén az érsekújvári gyülekezet nevéhez kötődik Pécselyi Király Imre lelkipásztor neve is, akinek köszönhető a 226. dicséret szövege, református énekeskönyvünkben: Krisztusom kívüled nincs kihez járulnom.
Az 1630-as években azonban már teljesen más a helyzet. Erősödött az alsó-magyarországi reformátusok üldözése. Több gyülekezetből elűzték a lelkészt. Komárom vármegyében Literáti Tamás érseki provizor több református lelkészt elűzött a lakosság akarata ellenére, köztük az Érsekújvári lelkipásztort is, aki valószínűsíthető, hogy Pécselyi Király Imrével volt azonos.
Az érsekújvári gyülekezet 1640-ben már súlyos anyagi nehézségekkel küzdött, létalapja került veszélybe, lelkésze nem volt. Segélykérelemmel fordultak Felső- és Alsó- Magyarország, valamint Erdély rendjeihez.
1642 –ben aztán találnak lelkiészt: Nyikos János személyében, aki később a Felső-dunamelléki Református Egyházkerület püspöke is volt.
A feljegyzések bizonyítják, hogy a gyülekezet I. Rákóczi György fejedelemtől és Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszonytól is kért és kapott anyagi segítséget.
Amikor azonban a város török kézre került (Érsekújvár ostroma 1663. augusztus 17-e és szeptember 26-a között zajlott le), a hódító török a főtéri református templomot nagymecsetté alakította.
Szeptember 25-én szomorú menet indult el Érsekújvárból: a református magyarság, élükön a ref. lelkipásztor, aki egészen Kocsra ment. A református hívek pedig követték és a Komárom felé vezető út mentén elterülő kis falvakban széledtek szét.
Érsekújvár 22 évig volt török kézen. A város visszavétele alkalmával, Széchényi György esztergomi érsek kiűzte Érsekújvárból az ott maradt protestánsokat, a templomunk pedig vagy az ostrom alatt, vagy azt követően megsemmisült.
Ezt követően fehér folt az érsekújvári református gyülekezet története, mert valószínűleg nincs is ilyen.
A 20. században azonban új feljegyzések ütik fel a fejüket, mely szerint tudjuk, hogy már 1934-ben a lélekszámban gyarapodásnak indult református gyülekezetnek Udvaros Ferenc presbiter úr majd később főgondnok úr 3 helyiséget bocsátott díjmentesen a rendelkezésére az Andódi utcában. A helyiség elé tornyot is emeltek, így ideiglenesen lett templomuk a reformátusoknak. Immár második református templom Érsekújvárban.
Cseh megszállás idején a reformátusok száma csökkent Újvárban, 300 lélekre, de amikor ismét a magyar haza polgáraivá lettek, a lélekszám megközelítette az 1000-et.
„ Olyan szám ez, amelyet már nem hagyhat figyelmen kívül a város, nem nézheti el, hogy a reformátusok egy udvarban beépített szűk templomban, mely kicsinysége miatt nagy ünnepnapon a hívek tömegét befogadni nem képes, imádják az egy igaz Istent.
Ha még ehhez hozzávesszük a magyar református vallású katonák, diákok tömegét, akik ünnepnapokon helyszűke miatt nem jöhetnek el az Isten házába, akkor látjuk csak igazán, hogy Újvárban parancsolólag szükséges, hogy mielőbb felépüljön, méltó helyen, egy nagyobb, a kor igényének megfelelő impozáns templom. A református hívek lelkében meg van a készség és bizonyára módot találnak szegénységük mellett is a templom felépítésére…”
Szűcs Károly bízott benne, hogy a város képviselőtestülete segíteni fog, a reformátusok rendelkezésére bocsát egy méltó, impozáns helyet a templom felépítésére, sőt úgy gondolta, hogy az építkezéshez is hozzájárulhatna a város egy nagyobb készpénzsegéllyel, hiszen az 1600-as években Újvár lakosságának jórésze református volt, és a török azért űzte ki őket innen, mert magyarok voltak. Azzal, hogy ismét a magyar haza polgárai lettek, illő dolog, sőt kötelesség, hogy az Újvári magyar református egyházat mindenben támogassák, helyreállítsák!
Érdekesség képpen elmondanám, hogy az 1940. szeptember 1-én megtartott presbiteri gyűlés jegyzőkönyvéből kiderül, hogy az akkori lelkész, Nagy Sándor, lemondott a presbitérium által felajánlott magasabb útidíjról (a gyülekezet mind lélekszámban, mind pedig anyagi téren gyarapodott), mert a templomépítést és a gyülekezet gyarapítását előbbre valónak tartotta saját érdekénél. Minden nélkülözhető jövedelmét és minden erejét ennek a célnak a szolgálatába állította.
A város reagált a kérvényre: képviselőtestülete a Szent István téren ajándékozott a gyülekezetnek területet a templomépítéshez (kb. 500 négyszögölnyi kiterjedésű ingatlan). Feltétel: a ref. fiókegyház köteles 5 éven belül, a határozat jogerőre emelkedésétől számítva, a templomot felépíteni, mert ellenkező esetben a az ingatlan visszaszáll a városra.
Ez a terület olyan nagy volt, hogy úgy látta a presbitérium, hogy később felépülhet majd ott nemcsak a lelkészlak, de az iskola és a tanítói lakás is.
Az 1941. október 5-én tartott közgyűlésen elfogadták a templomépítés terveit, valamint a 80 000 Pengő költségvetést, melyből 40 000 P kölcsön felvételével biztosítottak be. Ennek egy részét a gyülekezeti tagoktól vették fel, 5% kamat fizetése mellett, a fennmaradó összeget pedig az országos ref. közalaptól kérték.
A templom építése megkezdődött, 1941. októberében.
Tudjuk azonban, hogy ez az időszak nem a felhőtlen boldogság időszaka világszerte. Érsekújvárban pedig nagyon nem az. 1945. november 15-én tartott presbiteri gyűlés jegyzőkönyvéből idézek, amit Göőz József presbiter úr lakásán tartottak.
Nagy Sándor lelkész a következőket mondta:
„Egy óriási tűzvész után, mely nem kímélt meg pusztításától bennünket, kábúlt fejjel tekintünk szét, s számba vesszük azt, ami megmaradt… a bombázás, mintegy 45 hívünk halálát hozta el. Városunk háromnegyed része romokban hever… fájó szívvel állunk meg szétbombázott templomunk mellett. Mennyi imádság, áldozat, munka, reménység és hit épült bele e templomba. Mennyi örömöt jelentett épülése, és elkészülte számunkra. Soha el nem felejthető, áldott alkalmak voltak e pompás, egyszerű templomban tartott istentiszteletek. Ma csak romhalmaz, tornyát leszámítva.
Össze kellene roskadni e súlyos csapás alatt.
Nem zúgolódtunk Istenünk ellen, mikor 1944. október 7-én délután fél 2-kor a templom közvetlen közelében becsapódó bombák súlyosan megrongálták templomunkat. Erőfeszítést tettünk, hogy a háború eme utolsó szakaszában cserepet szerezzünk a széttört cserepek helyébe, ablakot az ablak helyett, ajtókat a kiszakított ajtók helyett.
És jött a nagyobb csapás, 1945. március 14-én, 1 órakor, Érsekújvár ellen intézett amerikai légitámadás következtében amikor a templom környéke és maga a templom közepe is nagyméretű légibombával találtatott el, megsemmisült a mi templomunk.
Istent kérjük, ne engedjen elcsüggedni, adjon hitet, reménységet.”
Az 1945. március 14.-i bombatámadás következtében súlyosan megrongálódott a templom. Az államhatóság 1952-ben 400 000 csehszlovák koronát igért a templom helyreállítására, amelyhez a gyülekezet 100 000 Kcs –val tudott hozzájárulni.
A presbitérium egyhangú határozattal hagyta jóvá az érsekújvári ref. egyház és a Stavebny Kombinát Nové Zámky közt kelt építési szerződést, melynek értelmében 1952-ben, 500 000 Kcs értékben helyreállítják a templomot.
A Kerületi nemzeti bizottság azonban csökkentette az állami támogatást 400 000 Kcs-ről, 300 000 kcs-re. A gyülekezet ennek ellenére szorgalmazta a templom helyreállítását, ugyanis a gyülekezet időközben összegyűlt adományai 100 000-ről, 400 000-re növekedtek.
1952 telére szerették volna tető alá helyezni a templomot, melyre sor is került, december közepére.
1953-ban, az államtól a gyülekezet csak 30 000 Kcs-t kapott, így úgy döntöttek, hogy ebből az összegből a tanácstermet hozatják rendbe, hogy ha szükségessé válik, ott megtarthassák az istentiszteleteket.
Ezért a következő felirat található a szószéken:
„1921. Seres Endre 1945.
Az igének pedig megtartói legyetek, és ne csak hallgatói. (Jakab levele 1,22)”
A gyülekezet templomjavítással kapcsolatos további tervei az 1957-es évre: padsorok elkészítése, a torony javítása, és a Kórus (karzat) lepadlózása.
Az 1957. június 23-án megtartott egyházközségi közgyűlésen nagy Sándor esperes lelkész bejelentette, hogy a templom helyreállításával elkészültek, felszentelhető. Azonban még mindig tetemes összegre van szükség, mert sok a gyülekezet visszafizetésre váró kölcsöne.
A templomot 1957. november 10-én szentelték fel, Varga Imre püspök úr szolgálatával.
Az érsekújvári reformátusság történetében ez már a 4. felszentelt templom volt.
Megköszönve megtisztelő figyelmüket, Nagy Sándor esperes-lelkipásztor visszaemlékezésével zárjuk a történelmi visszatekintésünket:
„Az érzelmek hullámai lesznek úrrá rajtam, ha visszagondolok mindarra, amit az utolsó 20 év alatt láttam-tapasztaltam. Boldogan ünneplő nép, majd bombatámadások után halomba hordott ember csontok, véget érni nem akaró temetés, romba dőlt templom. A háború pusztítását, fájdalmas veszteségeket számba vevő presbiteri gyűlések. Kábultságból való felocsúdás. Újrakezdés. Munka, reménység, küzdelem, hogy a templomunkat helyreállítsuk, s egy ilyen hosszú, szinte véget érni nem akaró út után célba érhettünk. Isten elhozta számunkra 1957. november 10.-ének szépséges napját, amikor megérhettük templomunk felszentelését. Ki tudná leírni, vagy elmondani, hogy mit éreztek az élők! Könny csillogott a szemekben, amikor a toronyban 1957. november 10-én, reggel 9 órakor megszólaltak 13 évi hallgatás után a harangok. Igazi összefogás, együttérzés ereje volt azon a napon látható, amikor mintegy 2000 ember énekelte a templom főbejárata előtt, a templomajtó megnyitása előtt a LXV. zsoltár első versét: A Sionnak hegyén Úr Isten, tied a dicséret.”