Kedves Testvérek!

Amikor megtudtam, hogy a fertőzésveszély miatt nem lehet megtartani az istentiszteleteket és a különféle gyülekezeti alkalmainkat, nagyon megdöbbentem. Furcsa érzés kerített hatalmába. Ez most komoly?

Igen, ez sajnos komoly!

Megpróbáltam / próbálom a jó oldalát nézni a dolgoknak, pozitívan gondolkodni. Most lesz idő a családra, gyerekeimre, hiszen a mindennapi mókuskerék mellett, sajnos sokszor úgy éreztem/érzem, keveset vagyok velük, és ők is jelzik időről-időre, hogy több időt (minőségi időt) szeretnének velünk tölteni.

Ezenkívül, a háztartásban, a parókia körül is vannak tennivalók, amik az utóbbi időben háttérbe szorultak… no, majd most lesz idő ezekre is! Olvashatunk, elmélyülhetünk, beszélgethetünk, játszhatunk…

Aztán eljött a vasárnap reggel. Olyan csöndes volt minden. Nem szóltak a harangok, itt városon nem sok értelme lett volna beindítani őket, hiszen a testvérek úgysem hallják otthonaikban.

Az utca kihalt volt. Nem jöttek az autók. Nem kellett (nem szabadott) kinyitni a templomot, kirakni az énekeket, szombaton senki nem hozott friss virágot a vázába… egyszóval, nem készülődtünk.

A szívemben iszonyatos szomorúság, üresség uralkodott. Tudom, hogy erre most szükség van, fő az elővigyázatosság… mi is betartjuk a kötelező rendelkezéseket, de mégis…

Tudom, sokan élő adásban, vagy írott, megosztott igehirdetések által, igénybe véve az internet adta lehetőségeket, hirdették az Isten Igéjét… ez fantasztikus lehetőség, hála legyen érte a mi Urunknak! DE!

Mindez a közösséget nem pótolja! A találkozás örömét, a szeretetteljes kéznyújtást, üdvözlést, azt, amikor egymás szemébe nézünk, és azt mondjuk egymásnak: Áldás, békesség!… Istennek dicsőség! vagy a közös éneklést, Isten dicsőítését, az egy szívvel-lélekkel elmondott imádságot nem pótolja!

Tudom, most ez van, ezt el kell fogadnunk, minden rendelkezés a mi érdekünket szolgálja! Nem szeretnék én panaszkodni, nyafogni, csak szerettem volna mindezt leírni, megosztani a Testvérekkel. Ilyen érzések kavarogtak / kavarognak bennem / bennünk.

Hiányzik a gyülekezeti, testvéri közösség! Hiszem, hogy ma délelőtt, kilenc órakor sokan az órára néztek, és lélekben itt voltak a templomunk padjaiban!

Egy Igét szeretnék most megosztani a Testvérekkel, amit Isten Szentlelke a szívemre helyezett:

Máté evangéliuma, 14. fejezet, 22 – 33 versek:

Jézus a tengeren jár

²² Jézus ezután nyomban kényszerítette tanítványait, hogy szálljanak hajóba, és menjenek át előtte a túlsó partra, amíg ő elbocsátja a sokaságot. ²³ De miután elbocsátotta a sokaságot, felment a hegyre magánosan imádkozni. Amikor beesteledett, egyedül volt ott. ²⁴ A hajó pedig már messze eltávolodott a parttól, és a hullámok között hányódott, mert ellenszél volt. ²⁵ A negyedik éjszakai őrváltáskor odament hozzájuk Jézus a tengeren járva.²⁶ Amikor a tanítványok meglátták, hogy a tengeren jár, megrettentek, azt mondták, hogy kísértet, és ijedtükben felkiáltottak. ²⁷ De Jézus azonnal megszólította őket, és ezt mondta: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” ²⁸ Péter ekkor így szólt hozzá: „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy menjek oda hozzád a vízen.” ²⁹ Mire ő így szólt: „Jöjj!” Péter erre kiszállt a hajóból, elindult a vízen, és Jézus felé ment. ³⁰ Amikor azonban az erős szélre figyelt, megijedt, és amint süllyedni kezdett, felkiáltott: „Uram, ments meg!” ³¹ Jézus azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta őt, és ezt mondta neki: „Kicsinyhitű, miért kételkedtél?” ³² És amint beszálltak a hajóba, elült a szél. ³³ A hajóban levők pedig leborultak előtte, és ezt mondták: „Valóban Isten Fia vagy!”

Az ötezer ember megvendégelése után, Jézus hajóba parancsolta a tanítványait és átküldte őket a tó túlsó partjára.

Ő pedig elbocsátotta a sokaságot és felment a hegyre imádkozni. Az Atyával töltött idő erőforrás számára.

Tanítványai hamarosan, a kedvezőtlen szélviszonyok közepette, elveszítették a hajó fölötti uralmukat. Hajójuk a hullámok között hányódott.

Félelmetes állapot lehet! Egyszer csak azt veszed észre, hogy már nem vagy ura a történéseknek, rájössz, hogy nem vagy ura az életednek sem. Nem látod a dolgok végkimenetelét. Bizonytalanná válik a jövő, a következő pillanat is. Mi lesz most? Elveszek?

Úgy hajnali három óra tájékában Jézus a tengeren járva odament hozzájuk. A halálfélelemtől felfokozott lelki állapotukban a tanítványok megrettentek, amikor meglátták Jézust. Azt gondolták, hogy egy kísértetet látnak, hogy démoni erők játékszerévé váltak.

Jézus ekkor megszólította őket: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!”

A tanítványok hittek is, meg nem is. Péter próbára teszi Jézust: „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy menjek oda hozzád a vízen.”

Jézus hívja őt, ő pedig vízre lép. Elindul Jézus felé. Minden jól is megy egészen addig, amíg Péter Jézusra néz. Ám amikor leveszi róla a tekintetét és az emberileg reménytelen, ijesztő körülményekre fordítja a figyelmét, süllyedni kezd! Bepánikol, úrrá lesz rajta újra a félelem.

Testvérem! Nagyon nehéz napok, hetek állnak előttünk. Sok mindent olvasunk, hallunk a koronavírussal kapcsolatban. Naponta nő a fertőzöttek száma.

Látható az emberek reakciója is, azok, akik kezdetben poénkodtak és könnyedén, esetenként gunyorosan álltak a problémához, mára talán már ők is megértették, hogy ez egy valós veszélyhelyzet, itt van, nem lehet félvállról venni, elbagatellizálni. Védekezni kell, meg kell tenni mindent, amit módunkban áll megtenni!

Persze a mi „hatalmunk”, erőnk is véges! A nyugtalanító híreket hallva, olvasva talán el-el fog téged is a félelem, félted a szeretteidet, azokat, akik betegek, idősek, kiszolgáltatottak.

Jézus azt mondja: bízz, én veled vagyok, ne félj!

„Aggódásával pedig ki tudná közületek meghosszabbítani életét csak egy arasznyival is?”

Senki!

Ne aggodalmaskodj! Ne pánikolj, mert mindez hiábavaló! Nem érsz el vele semmit, csak magadat teszed tönkre!

Nekünk élő Urunk van! Minden, ami ér bennünket, az Őelőtte történik, a mi Urunk tud róla.

Ne azon gondolkodj, hogy miért engedte meg mindezt… bár ezen is el lehet gondolkodni! Ne Őt hibáztasd, vagy kérd számon! Ne erre összpontosítsd a figyelmedet és az erődet!

Inkább kiálts hozzá Testvérem, tekints Reá, kapaszkodj erős, segítő, megbízható karjába, nála keresd az oltalmat és a megtartatást!

Meghívtál, hogy vízre lépjek,
hol Nélküled elsüllyedek.
Ebben megtalállak Téged,
a mélységben megtart hitem.

Nagy Neved hívom én, és felnézek a vizek fölé.
Ott látlak én, a lelkem Benned megpihen.
Enyém vagy és én Tied.

A mélységnél nagyobb kegyelmed,
mely elvezet és tart engem.
Ha elbuknék és nagyon félnék,
Te nem hagysz el, nem inogsz meg.

Lélek add, hogy Benned teljesen megbízzak,
A vízen bátran Veled járjak, bárhová hívsz, menjek.

Vigyél tovább, mint a lábam tudna menni.
Taníts teljes hittel járni, jelenlétedben élni.
Nagy Neved hívom én, és felnézek a vizek fölé.
A lelkem Benned megpihen. Enyém vagy és én Tiéd.

( Hillsong United “Oceans” magyar szöveggel)

Ámen

 Sasák Ilonka, református lelkipásztor